2011. június. 20. hétfő | Szerző: Pekarek János

                                                                             Öreg deltás nem vén deltás
                                                                                   A rock maradt a régi!

A Munkásművelődési Központ dzsesszklubjában a hatvanas-hetvenes évek legendás helyi zenekara, a Delta lépett fel június 16-án, csütörtökön. Megfogyatkozva és kibővülve. Hihetetlen közönség előtt. S ha a zenészek hibáztak is volna, akkor sem tudtak hibázni. Igazi nosztalgiabuli, nemzedéki találkozó volt ez, rég elfeledett, de ma is elemi erővel feltörő zenékkel!

- Nekünk még volt fiatalságunk! - mondja két nappal az első nosztalgiakoncert után a Delta együttes szólógitárosa, Andrádi György - és e kijelentéssel, ami nem hencegés, inkább szomorú ténymegállapításnak tűnik, nehéz vitatkozni.

Hiszen korszakokat, életeket szinte lehetetlen összehasonlítani. Meglehet, a mai fiatalokat (tisztázandó, hány évestől hány évesig terjed a vizsgált korosztály) a hideg kirázná attól, amit elődeik a hatvanas években, de még a hetvenesekben is átéltek. Az öregeket (és ez nem eposzi jelző: hatvan év körüli a nagy generáció derékhada!) viszont a teljes nihilnek tűnő, a szemükben eleve atomjaikra hullott bulik és a minden helyett használt kábszerek riasztják.

Akkor rögtön egy pontosítás: Andrádi, aki zenéléssel töltötte egész életét, külföldön vendéglátózott billentyűsként és énekesként, gitársulit tart, tankönyvet írt róla, nos, ő természetesen nem a Delta szólógitárosa volt. Hanem a Ponté. Az előbbi a Hangulatban játszott, a másik az Arany Csillagban. (Amelynek épülete ma irodaház - és a DH szerkesztőségének is helyet ad...)
Feledhetetlen estét szereztek nekünk újra az egykori Delta együttes nem is annyira öreg tagjai...

De a június 16-i bulin elmosódtak ezek a különbségek, és a régi, dunaújvárosi beatzenészek kisegítették a tagjaiban megfogyatkozott Deltát. A Castrumból. A Cordból. És még ki tudja, hány formációból.

A fellépettek névsora: Andrádi György (szólógitár), Ágyik József (dob), Katona György (csörgődob, ének) Szennay Ferenc (billentyű), Széles Miklós (ének, harmonika), Váczi László (ritmusgitár).

Az eredeti Deltában Váczi László (Laca) volt a vezető, a zeneszerző, a ritmusgitáros, a szájharmonikás. Simon Gábor, majd Boda Ákos volt a szólógitáros, Görbe Bálint (Csupák) dobolt, Bíró Béla (Poci) játszott basszusgitáron, Pénzváltó Miklós (Stex) volt az orgonista, Nedesoczky Miklós (Sócki) énekelt.
Széles Miklós és Andrádi György – a Delta természetesen nem eredeti felállásában játszott múlt csütörtökön az MMK dzsesszklubjában.


Görbe és Pénzváltó disszidáltak (ifjaknak: engedély nélkül elhagyták az országot, külföldre szöktek), a többiek boldog-boldogtalan nyugdíjasok.

Szennay kakukktojás: ő öregkorára költözött ide.

Simon valahol Pesten él, a többiek, ha az országban, akkor Dunaújvárosban és környékén. S bár mindegyik csütörtöki fellépő játszott hosszabb-rövidebb ideig hivatásos zenészként, nem csináltak karriert. Felvonószerelő, karbantartó, maszek boltos, vendéglátós, külföldön biztonsági őr lett a többségből.

Karrierjük, legendájuk, tán életük egyik csúcsa az 1968-as, televíziós Ki Mit Tud?-vetélkedő volt, amelyben a Delta a döntőben zenélt. Mégpedig saját szerzeményüket: a Tinódi Lantos Sebestyén átdolgozott szövegére írt Summáját írom Eger várának című számot!

Nem nyertek. Legalábbis a tévében. De kis híján a vállukon vitték őket kortársaik idehaza.

El is jött a kortársak közül csütörtökön mindenki, aki tehette. Vagy százan...

Aki nem volt ott, valószínűleg már lélegeztetőgépen van. Vagy a felhők szélén lóbálja a lábát. Esetleg pénze nincs, hogy Svédországból, német földről, Amerikából hazajöjjön. Vagy nem tudott a buliról.

Istenem, micsoda arcok voltak ott! Még mindig hátközépig érő, de már ősz hajjal, esetleg kopaszon. Kövéren. Deszkasoványan. A legtöbb már túl az első műtéten, néhány nehéz betegségen. Vagy éppen egynek a közepében. Konszolidált utcai ruhában, vagy talán ugyanabban a szakadt farmerben és fejkendőben, amiben negyven éve a Bartók-aulában, a Tinédzser Partyn tombolt. Most kerekesszékben. Vagy a lábát húzva. Szemüveggel. Ráncosan.

Örökifjún!

You really got me! (Egészen a tiéd vagyok!) recsegett a Kinks száma (ki emlékszik ma már rájuk?!). Hogy rögtön rávágják a Steppenwolftól: Born to be wild! (Vadnak születtem!)

Voltam az újra összeállt Delta próbáján tavasszal, a Papírgyári úton, egy próbateremnek kinevezett üzemépületben. (Ó, a próbaterem ma is örök gond! Ez bizony nem változott!)

Nem mondom, ott keményebben, karcosabban, durvábban szóltak, úgy, ahogyan a rocknak szólnia kell: semmire sem tekintettel!

Most szerényre sikerült a hangzás. Nem a saját cuccukkal játszottak, s ahogy megtelt a terem, megváltozott az akusztika: ezt legközelebb majd figyelembe veszik.

Mert lesz legközelebb, természetesen! Valamikor a nyár végén, az ősz elején, ez még nem dőlt el, de a csapat fellép a Béke étteremben, egy klasszikus bulin!

El ne felejtsd...

És másképp is lesz folytatás. Az újra vitézkedő Deltába néha beugrik dobolni Váczi nagyobbik unokája, Varga Teó. Ismerős a név? Hát persze! Apja Varga Lívius a Quimbyből... Szép sort lehet felállítani ily módon idősebb Váczitól, a maga magát kiművelte kisapostagi hobbihegedűstől, aki Laci fiát csellózni taníttatta - míg a korai Beatles és a gitár végzetesen és véglegesen elcsábította a mai nagyapát!

Én úgy látom, hogy Váczi a lelke ennek az egész visszatérésnek. Az egykori zenekarvezető ma is nagy tapintattal, barátsággal és határozottsággal kormányozza a társaságot. Igaz, amit régen nem tudtak, abban máig sem javultak: semmi látvány, semmi színpadi mozgás, nulla hatáselem - csak a puszta zene.
Viszont abból, amit régen tudtak, szinte semmit nem felejtettek!
Mi sem. Legfeljebb letagadjuk. De akkor is szép volt!

Amit hallani akarunk...

A közönség is megérdemelt volna egy díjat. Egyszerűen azért, hogy összejött. Volt, aki Svédországból. Más épp hogy nem ment külföldre. Miattuk! Egészen kis túlzással: a zenészek csörömpölhettek volna rozsdás fazekakon és pengethetnek foszladozó ruhaszárító köteleket – a közönség akkor is imádja őket! Valamint: játszhattak volna tolószékből és infúzióra kötve, akkor is a régi, tinédzser bálványokat látták volna a színpadon! Magukat... A nosztalgiabulik már csak ilyenek. Kritika, ha egyáltalán, csak titokban hangzik el, a dicséret azonnali és hangos. Nem azért megyünk ilyen helyekre, hogy zenei újdonságokat, még oly zseniális felfedezéseket halljunk, hanem azért, hogy azt, de pontosan  ugyanazt halljuk, amit akkor, amikor a Mari... Vagy a Jóska... Esetleg a többiek... És lám: pontosan ugyanazt halljuk! Akkor is, ha egy hangot eltévesztenek. Mi öntudatlanul kijavítjuk, és a mi fülünkben már a hibátlan hang cseng. Amit hallani akarunk.



SZERINTEM – Pekarek János jegyzete

Mindez természetesen nem csak zene. Sőt: talán zene a legkevésbé. És nem csak nosztalgia. Bár abból azért volt rengeteg. De ez egy kicsit olyan, mint a szüzesség elvesztése. Elmúlhat utána sok-sok évtized, jöhetnek nagy szerelmek – de az elsőt soha nem felejti az ember. Jöhetett a rock után megszámlálhatatlan irányzat, diszkóslágerek és világzene, a rock: örök! Annak a nemzedéknek legalábbis, amelyik először ebben fedezett fel egyszerre két dolgot is: a szabadságot és a közösséget. Értékelhetnénk úgy, hogy lám, mi lett ezekből, mivé lett a szabadság, mit ért a közösség, de mi a fenének. Lehet, hogy mindkettő csődöt mondott, avagy mi mondtunk csődöt mindkettővel, és lehet, hogy más értékek csábítottak el minket, esetleg választanunk kellett szabadság és közösség között – de jobb máig nincs.

Azok a ’60-as évek!
Jó a zenekar neve. Bár a Deltából szerintem csak Laca volt jelen.

A „begyülekezés” az MMK terembe már nosztalgikus izgalmakat kelthetett. Ami ott volt, inkább a 60’-as évek vége – már elnézést hölgyeim. No és ami még ott volt: a fesztelenség. A 60’-as évekből. (Lassan hihetetlen.)
Hozzá járult ehhez a zenekar (természetesen) a repertoárjával. A zene mindenek fölött.
Ennek rendelte alá magát a „társulat”.

Mi is volt ez?
Egy olyan értelmezése a korabéli zenének, ami sikeresen fölkeltette az illúziót, hogy valaha volt ilyesmi. Együtt hallgattuk.

Széles Miki a Ginsberg-Kerouac esszenciába hajlott alakjával még sokszor ki is vonta azt a lényeget, ami a zenekar által előadott szám sajátja volt, de meg kellett feszülnie sokszor a helyes hangnemért. Miki lecövekelt egy pózban és az embernek az az érzése támadt, ha egy tornádó söpörne végig a termen egyedül Széles Miki maradna mozdulatlanul a helyén, hajlott alakjával. Figyelemre méltó éneklési kísérletei is voltak.

A billentyűkön jeleskedő Szennay általában nem kapott elég hangerőt az érvényesüléshez, de hősiesen kitartott, amit honorált is az olyan szám, mint a „Felkelő nap háza”. Erről a számról azt kell tudni, hogy akkoriban kötelező tananyag volt a gitár leckékben az „Égilovas”-sal együtt. Ez volt a második szám, amit mindenki meg akart taulni... Az akkordbontással együtt aztán sokaknak el is vette a kedvét a további gitártanulástól. Az égilovasról még annyit kell tudni, hogy azt a csajok is „tanulták”, és a gitárnyakfogásukról perspektivikusan lehetett ábrándozni – általában fölöslegesen.

Andrádi sokat mutatott a szóló gitáron. Teljesen hitelesen keltette azt az érzést, hogy kiváló számokat hallgatunk. Még a gerjesztést is bemutatta, ami korabeli technikai újítás volt és bizonyos zenekarok, ill. zenészek tudatosan kiaknázták (sikeresen) ezt a technikai zavart. (Még a gimiben – Kalocsán – nekünk úgy megszólalt egy hangfal, hogy be sem volt sehova dugva, annyira gerjedt a cucc. Babay tanár urat le is hívtuk a díszterembe, nézze már meg a „fizikát”.) Nem csak a rock számokban mozogtak technikásan az ujjai, hanem a műsoron lévő két rock&roll számban is!

Katona Gyuri nem kapott akkora szerepet, amekkora a gitártudása (nem is gitározott, amit remélhetőleg „behoz” a zenekar, legközelebb…), most inkább a ritmus szekciót erősítette.

Gyika a dobon könnyedén hozta a rock standardokat, amelyek az adott korban jelentős újításoknak számítottak a szalonzenéhez képest és az előadott számok sorában nem is egyszerűek… Gyika dobszerkóját bárki megcsodálhatja a fészbúkján…

Vácilacáról azt lehet elmondani, hogy „hátán vitte” a zenekert – nem hiába került a montázsom közepébe. Most basszusgitáron játszott és kiválóan énekelt. Elég sok mindent tudok csinálni a zenében és különböző hangszereken, momentán basszus gitározni nem tudok, mellette még énekelni is különösen nem. Szabad vele próbálkozni, nem könnyű. Laca különböző stílusokat is bemutatott, mellette vokálozott, amikor kellett, igazította a ritmust, behangolt.

Felhőtlen este volt a közönségnek, amelynek minden percét meg kell becsülni!!!

Nagy erényekkel nyitott a Delta formáció.

Először is: pontosan kezdett.
Ez a profik sajátja, de itt konkrétan megtörtént és figyelemre méltó. Ahogy láttam - szerintem - nem is véletlen volt.
Másodszor: sallangmentesen kezdtek. Nem volt semmiféle magyarázat, kommentár, konferanszié. Nagyon fontos ám!!! Belecsaptak és elkezdték a koncertet.

Olyan, mint amikor a felhő eltakarja a napot és a peremén erősen átszűrődik a fény, és nagyon hirtelen és erősen átszűrődik az ember tudatába, hogy mi is ez? És akkor veszi észre, hogy ez a ZENE, ami behatol a velőig, az ismert, agyon hallgatott zene, de most nagyon más, mint az utóbbi 30 évben hallottuk, mert élőben halljuk!!! Ahogy megtanultuk: zene a lázban! Amikor mindenkit szerettünk. Flower pot men. Menjünk San Franciscoba! A felhők omoljanak szét!

A Delta formáció nyomja a lelki táplálékot, és a közönség veszi.
Senki nem kárhoztatható ezt akarják (akarjuk) leplezetlenül.

Akarták és tudták csinálni! Ez ám a Delta!!!
Ez ám a nagy szó!!!
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés